Az elévülés intézményének indoka egyrészt az, hogy idővel a bűncselekményre vonatkozó bizonyítékok  elenyésznek, másrészt az, hogy az időmúlás kedvezőtlenül befolyásolja büntetés célját, időszerűségét.

Az elévülés a büntetőjogban a bűncselekmény súlyának megfelelően kerül differenciálásra.

Főszabály szerint az elévülési idő a büntetési tétel felső határához igazodik, de legalább öt év. (A régi Btk. szerint ez három év volt!)

Azonban nem évülnek el az emberiesség elleni, vagy háborús bűntettek, valamint az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmények.

A büntetés elévülése hosszabb lehet bizonyos fiatalkorú sérelmére elkövetett személy elleni bűncselekményeknél.

A magyar büntetőjogban nincs abszolút elévülési idő. Ez azt jelenti, hogy elévülést félbeszakítják bizonyos eljárási cselekmények, amiknek következtében az elévülés újrakezdődik.

Az elévülést olyan hatósági cselekmények szakítják félbe amik az eljárás előbbre vitelét célozzák. A bírói gyakorlat szerint ilyen a nyomozás elrendelése, a gyanúsított idézése, kihallgatása, vagy tanúk kihallgatása. Ilyennek minősül a vádemelés, de a tárgyalás kitűzése csak akkor, ha egyúttal idézések kibocsátására is sor kerül. Természetesen ilyen az ítélethozatal is, valamint az elfogatóparancs kibocsátása. 

A bírói gyakorlat szerint nem szakítja félbe az elévülést a vádemelés elhalasztása, az eljárást megszüntető végzés, de az ügyészi fellebbezés sem, mivel az ügyész a tárgyalási szakban már nem hatóságnak, hanem félnek minősül.

Az eljárás felfüggesztése nem számít bele az elévülés időtartamába (nyugszik az elévülési idő), kivéve ha a felfüggesztésre azért került sor, mert az elkövető kiléte nem volt megállapítható, vagy ismeretlen helyen tartózkodik.

Ha az elévülés nyugszik, akkor az elévülést nem szakítja félbe a büntetőeljárás előbbre vitelét célzó érdemi hatósági intézkedés sem.