Ebben a cikkben a büntetőeljárási törvény 2011. március 1-én hatályba lépő – a büntető tárgyalások gyorsítását célzó – változásaival foglalkozom tovább.
A törvény módosítása lehetőséget teremt arra, hogy az ügyész már a vádiratban jelezze, mely tanúk azok akiknek a személyes megjelenése nem indokolt a tárgyaláson.
A módosítás nem forradalmi, eddig lehetőség volt rá, kivételes esetben, hogy a tanú írásban tegyen vallomást. Az újítás abban áll, hogy amennyiben az ügyész az új szabályt alkalmazza, úgy a tanúnak nem kell külön, a bíró és a tárgyalás miatt leírni a vallomását, hanem egyszerűen felolvasható a nyomozati vallomása.
Mivel az ügyvédek egy ideje már nem vehetnek részt a nyomozás során történő tanúhallgatásokon (nem volt ez mindig így…), ezért fontos és helyes, hogy a védőügyvéd ezt az indítványt megvétózhatja. Hiszen ha a nyomozás során nem tehet fel kérdést a tanúnak, akkor furcsa lenne, ha erre a tárgyaláson sem nyílna módja.
Bizonyos szempontból jó, ha a tárgyalás szabályai rugalmasak, és alkalmasak arra, hogy megkíméljék a tanúkat a felesleges megjelenéstől. Rossz viszont, hogy egyre több intő jel mutat arra, hogy a nyomozás válik a büntetőeljárás kulcs-mozzanatává. A bírósági tárgyalás pedig egy formális, kvázi szentesítő ráadássá válik, ahogy ezzel az előző cikkben már foglalkoztam.
És ennek a gondolatnak a kapcsán visszakanyarodom az előbbi gondolathoz: nem az lenne a fontos, hogy a védőügyvéd feltétlen jelen lehessen amikor a nyomozóhatóság kihallgatja a tanúkat, hanem az a fontos, hogy jelen lehessen ott, ahol eldől védence büntetőjogi felelőssége.
Ennek pedig egyre inkább a nyomozás a színtere, sőt: gyakran már a nyomozást megelőző titkos információgyűjtés (lehallgatás, megfigyelés stb.). Ezzel a témával azonban külön kell foglalkozni.
