A vádalku a magyar jogban

A köznyelvben használt “vádalku” intézménye 2003 óta ismeretes a magyar büntetőeljárásban. A törvény ugyan nem használja ezt a kifejezést, joggal, hiszen az nagymértékben eltér a klasszikus amerikai modelltől, ahol sokkal nagyobb tere van annak, hogy a bírósági tárgyalás helyett az ügyész és a vádlott egyezséggel zárja le az az eljárást.

A vádalku lényege

Magyarországon ugyanakkor csak a nyomozás során (tehát értelemszerűen csak a vádemelés előtt) van lehetőség arra, hogy a nyomozást az ügyész – a vezető ügyész jóváhagyásával – megszüntesse, azzal az indokkal hogy jelentősebb bűnüldözési vagy nemzetbiztonsági érdek fűződik ahhoz, hogy az együttműködő terhelttől információkat, végső soron bizonyítékokat nyerjenek, mint ahhoz, hogy vele szemben érvényesítsék az állami büntetőigényt. Fontos kivétel, hogy erre nincs lehetőség akkor, ha a gyanusított emberéletet oltott ki.

Lemondás a tárgyalásról

A bírósági szakban érvényesülő vádalkuhoz hasonlóan működik szintén a 2003-ban hatályba lépett Be. intézményeként a “lemondás a tárgyalásról”. Ez az intézmény – pergazdaságossági indokokból kindulva – azt teszi lehetővé, hogy a vádlott beismerése eseténne kelljen lefolytatni a hosszadalmas, garanciákkal teli bizonyítási eljárást, mivel az felesleges, hiszen a vádlott felelősségét ez esetben senki nem vitatja.

Vádalkunak ez azért nevezhető, mert cserébe a vádlott büntetése sokkal kisebb keretek között kerül megállapításra. Fontos szabály, hogy a tárgyalásról lemondásra csak  nyolc évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatti eljárásban, és csak ügyészi indítvány esetében van lehetőség, nem teljes tehát a vádlott rendelkezési joga.